Koltóról mindenkinek az a kultikussá váló nászút jut elsőként eszébe, amelyet a magyar irodalom legismertebb szerelmespárja Teleki Sándor kastélyában töltött. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor másfél hónapon keresztül élt az idilli helyszínen.
Koltó azonban nem kizárólag a mézeshetek helyszíne volt, hanem irodalmi alkotótér is, ahol a költő e rövid idő alatt huszonnyolc verset írt, Szendrey Júlia pedig egy új napló vezetésébe fogott. Nem leánykori naplóját folytatta, hanem egy új, fekete és piros selyemszálakkal összefűzött füzetbe jegyezte fel gondolatait. Bizonyos értelemben a koltói kastélyból indult el irodalmi karrierje is: Petőfi Sándor innen küldte el levélben Kovács Pálnak, a győri Hazánk című folyóirat szerkesztőjének, valamint az Életképeket szerkesztő Jókai Mórnak felesége naplójegyzeteit. Ezek első részlete már október végén, a házaspár Pestre érkezése előtt megjelent, így a korabeli sajtó 1847 végén már írónőként ünnepelte Szendrey Júliát.
"Feleségem ott a másik asztalon naplóját írja, én ma már vágtam egy verset" - így érzékeltette Petőfi a mézeshetek hangulatát, amelyhez szervesen hozzátartozik az ifjú házaspár párhuzamos alkotásának és a párhuzamos imázsépítésének története is. A költő 1847 október közepén, a nászút végén humoros formában bánkódott a versírásra pazarolt időn:
Írtam is, barátom, még pedig annyi verset, hogy még! Megvallom, ilyen ostobaságot nem tettem föl magamról, hogy házasságom első hetében verseljek; de tudj’ isten, a versírás is végre oly el nem hagyható szokássá válik, mint a lólopás vagy fejvakarás vagy a részegeskedés. Sokszor mondtam magamnak: „ugyan mit firkálsz, te szamár, hát nem jobb volna, ha addig feleségedet ölelnéd”? föl is tettem magamban, hogy csak azt a gondolatot rántom le, mely már tollam hegyén van, de mire ezt leírtam, ismét más s azután megint más jutott eszembe s így nem mozdultam asztalomtól, mig a vers kész nem lett, azalatt pedig visszahozhatatlan órákat ragadt magával a négy lovas kocsin nyargaló idő! s így, ahelyett, hogy élveztem volna, írtam, írtam… akár a dicsőségnek, akár a feledésnek, mindegy! elég hozzá, hogy másnak, nem nekem. Rosz szokás ez a versírás, nagyon rosz szokás! jól teszi, ha nem fúja, akinek nem égeti a száját.
A 24 éves férjnek és a 19 éves feleségnek a koltói nyugalom lehetőséget adott arra, hogy elinduljanak azon az úton, amely a magyar irodalom egyik első értelmiségi házaspárjává tette őket. A látszólag csendes visszavonultságban telt mézeshetek alatt Petőfi sokat tett azért, hogy a sajtóban megjelenő szövegeik egymás hatását erősítsék: míg Szendrey Júlia naplójával lépett a nyilvánosság elé, addig ő maga az Úti levelek Kerényi Frigyeshez című sorozatát publikálta, amelyben „szerelmi szabadságharcként” mutatta be kapcsolatuk történetét a nagyközönség számára. Felesége naplórészleteiből pedig szintén azon részletek kaptak nagy figyelmet, amelyek kapcsolatuk alakulására reflektáltak, annál is inkább, hogy Jókai az olvasók számára „Petőfi üdve menyországának” történeteként ajánlotta a naplót. Ezen "marketingfogás" következménye lehetett, hogy az eredeti naplónak nem minden bejegyzése jelent meg az Életképek hasábjain. Az elvontabb, nem közvetlenül a szerelemre vonatkozó gondolatok kimaradtak, így a koltói naplót sem ismerhették meg a maga teljességében a kortársak. 1930-ig publikálatlan maradt ez a bejegyzés is, amelyet Szendrey Júlia 1847. október 12-én, az utolsó koltói napok egyikén vetett papírra:
Koltó, octob. 12. 847.
Még csak rövid idő, s a szép koltói napok is lemerűltek a múlt országába, honnan majd álmaimat látogatni jőnek föl, hogy piros szárnyaikkal fölverjék emlékezetemet, és magukkal vigyék; hogy enyelgéseikkel örömre deritsék, ha tán sötétebb eszmék közé tévedett volna. Mért olly szeszélyes az idő, hogy szép napjainkat úgy elragadja tőlünk, mintha azok pillanatok lettek volna; olly sebes vágtatva kell elrohanni azon napoknak, mellyeket olly hosszúknak szeretnénk mint életünk; az únott kedvetlen napok pedig, mint lomha csigák csúsznak előttünk; mikor az estét kívánnánk, ha még a reggel sem jött fel, akkor az órák, mintha felednék rendeltetésöket, hogy egyik a másiknak helyet csináljon olly örök hosszúra nyulnak. - Kedves szép koltói napjaim, mért hagytok el már, hogy többé vissza ne jőjetek? hisz én úgy szeretlek titeket, mintha kivületek nem is lett volna szép napom, úgy szeretném ha, mint tenger a szigetet, zárnátok körül egész életemet, s ha végre eljőne az utósó perc, borítanátok ti el hullámaitokkal, hogy az éj, melly elfödne, lenne a ti rátok borúló éjszaka is. De így, ha nem maradhattok örökre velem, legalább emlékem elől ne fussatok, ha az visszaszáll pihenni hozzátok.
Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szobra a koltói kastély kertjében (Fotó: Gyimesi Emese, 2019. 09. 27.)
Szendrey Júlia naplóinak 1847-es kiadásáról, Petőfi és Jókai "marketingjéről" bővebben:
Gyimesi Emese: „Iparlovagok” Szendrey Júlia életműve körül. Szendrey Júlia 1847-es naplópublikációinak kontextusai, in: Ki vagyok én? Nem mondom meg...Tanulmányok Petőfiről (szerk. Szilágyi Márton), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014, 103–121.
További érdekességekért, az eredeti forrásokért, a legfrissebb kutatási eredményekért és a témával kapcsolatos, aktuális eseményekért keresd a Szendrey Júlia-kutatás Facebook oldalát!
