2021. máj 05.

Monográfia Szendrey Júlia irodalmi pályafutásáról

írta: Gyimesi Emese
Monográfia Szendrey Júlia irodalmi pályafutásáról

Szendrey Júlia életművét saját imázsa takarja el: írásainak jelentős része kiadatlan maradt, miközben személyéről nemzedékek sora formált markáns véleményt. Pályafutása során olyan társadalmi közegben kellett alkotnia, amelyben rendkívül ellentmondásos volt azoknak a nőknek a megítélése, akik írtak, publikáltak, elismerésre vágytak, vagyis a nyilvánosság terében mozogtak. Alig tizenkilenc éves volt, amikor nagy érdeklődést kiváltó naplópublikációi (Petőfiné naplója; Naplótöredék) megjelentek a korabeli sajtóban, alig huszonkilenc, amikor több évnyi hallgatás után nyilvánosság elé lépett első versével, valamint önálló kötetben publikált Andersen-fordításaival, és harminchét, amikor egy korabeli antológia bevezetője ezt írta róla: "Szendrey Júlia nyitja meg azon időszakot, midőn költőnőink általános irodalmi szinvonalra emelkednek." A későbbi irodalomtörténet-írás második házasságának tényén képtelen volt túllépni, s arról sem vett tudomást, hogy Szendrey Júlia nemcsak múzsa, hanem alkotó is volt, akinek életműve jelentős része nem jelent meg nyomtatásban. Ez a könyv az elmúlt tíz évben feltárt kéziratok felhasználásával új fényt vet Szendrey Júlia irodalmi pályafutására, felülvizsgálja az alakjával kapcsolatban rögzült sztereotípiákat, miközben a női szerepekről folyó 19. századi közbeszédet is elemzi.

szendrey_ju_lia_irodalmi_pa_lyafuta_sa.jpg

A monográfia az irodalom- és a társadalomtörténet metszéspontjaira fókuszáló Ligatura könyvsorozatban jelent meg.

Íme néhány részlet a könyv bevezetőjéből, amely arról szól, miért elementárisan fontos megújítani a Szendrey Júlia-diskurzust:

"Szendrey Júlia imázsa – amely utoljára az 1930-as években esett át jelentős átváltozáson – újra az intenzív formálódás szakaszában van. Ahhoz, hogy ezúttal valóban hiteles, az eredeti forrásokkal összhangban lévő kép alakuljon ki róla, nem elég a rehabilitáció nem először megfogalmazódó szándéka, és nem elég írásainak sajtó alá rendezése sem. Szendrey Júlia életének, személyének és pályájának megismeréséhez, megértéséhez és újragondolásához elengedhetetlenül fontos a róla folytatott diskurzus retorikájának megújítása is. Ennek első és legfontosabb lépéseként reflektálni kell arra, hogy a moralizálás, a pszichologizálás és az ítélkezés még napjainkban is megjelenik a Szendrey Júlia-diskurzusban, amelyben mind tematikai, mind retorikai szempontból öröklődnek bizonyos elemek: állandó jelzők, markáns attribútumok és retorikai fordulatok.

A prekoncepciók, a sztereotípiák ereje a Szendrey Júliával kapcsolatban leggyakrabban felmerülő kérdésfeltevésekben is tetten érhető, amelyek nem tekintik őt férjével egyenrangúnak: méltó volt-e Petőfi Sándorhoz? igazán szerette-e őt vagy csak hiúságból lett a felesége? elítélhető-e vagy felmenthető-e azért, mert eldobta az özvegyi fátylat? Margócsy István a Petőfi-szakirodalom retorikáját elemezve megállapította, hogy amennyiben „a klasszikus retorika arisztotelészi kategóriáival” elemezzük az irodalomtörténeti diskurzust, az esetek többségében „szakszerű elemzés helyett laudatio-ra bukkanunk rá.” Ez együtt jár azzal, hogy Petőfinek „mindig, minden vonatkozásban, minden konfliktusban vagy ellentmondásos összefüggésben, mindenkivel szemben igaza van”, vagyis feddhetetlen, míg a történet többi szereplője, köztük felesége igen gyakran elmarasztalódik. Ennek a kultikus beszédmódnak Szendrey Júliára nézve az a következménye, hogy a róla véleményt nyilvánítók nem tudnak kilépni annak a kérdésnek a bűvköréből, hogy méltó vagy méltatlan volt-e Petőfihez. Az előbbi vagy az utóbbi állítás (az 1920-as, ’30-as évek óta többnyire az előbbi) mellett megfogalmazódó heves érvelések közben Szendrey Júlia minden esetben valaki máshoz (elsősorban férjéhez) képest ítéltetik meg, még a kifejezetten rehabilitáló szándékkal íródott narratívákban is.

Az ítéletmondásnak a Szendrey Júlia-diskurzusban oly erősen jelenlévő igénye a múltat vizsgáló történésznek bírói szerepkört tulajdonító, 19. századi eredetű felfogásra emlékeztet, amelyet Marc Bloch A történész mestersége című, emblematikus könyvében így jellemzett: „A történészt valaha afféle alvilági bíróként kezelték, akinek az a feladata, hogy a holt hősöket dicsőítse vagy vádolja.” A történetírás alapvető paradigmáit újragondoló, Annales- alapító Marc Bloch azonban már arra hívta fel a figyelmet, hogy az ítélkezés gesztusai idegenek a tudománytól, és egy végeláthatatlan folyamathoz vezetnek, amelynek során „a tartalmatlan kiátkozásokat hiábavaló rehabilitációk követik.” Annak, hogy a Szendrey Júlia-diskurzus ne rekedjen meg ebben a körforgásban alapvető feltétele a megítélés és a felmentés szokásos gesztusainak levetkőzése."

A könyv elérhető a Libri, a Bookline és a Líra hálózatában is.

További érdekességekért, az eredeti forrásokért, a legfrissebb kutatási eredményekért és a témával kapcsolatos, aktuális eseményekért keresd a Szendrey Júlia-kutatás Facebook oldalát!

 

 

Szólj hozzá

irodalom könyveim nőtörténet