A leány ollyan mint egy viruló rózsatő, mellyre minden arra elmenő jogot tart, hogy ha neki megtetszik, magának virágaiból szakithasson, s így mint ez minél járattabb vidéken van, minél pompásabb, annál előbb megfosztják nyugalomvirágaitól, s aztán pusztán és elhagyva áll, mint bármelly rút gyom. S mégis milly sokszor elégületlenek vagyunk, ha a sors egy csöndes észrevétlen helyet rendel számunkra, hol ugyan nem tündökölhetünk, de nem is kell félnünk, hogy durva kéz, könnyelmű gondatlansággal tépje le boldogságunk virágait. Az igaz, néha meg is vérzi őket a rózsa tövise, de fajdalmok csak újabb dúlásra ösztönzi őket, mert hisz ők a teremtés urai, s mi volna nekik megtiltva? Övék az élv, miénk a szenvedés.

A nő, ha nem ismeri a szerelmet, méltán kérdheti a végzettől: mért teremtél engem? A nő élete csak szeretet által lehet becses; csak szerelem adhatja meg ő neki azon dicső kört, mellyben élnie boldogság és öröm legyen.

Kielégítheti-e Ön forró lelkének vágyait egyetlen nő habár leglángolóbb szerelme? Ha a megszokás, folytonos és akadályok nélküli bírás nem unatná-e meg Önnel a nőt, ki hogy boldogíthassa Önt, mindenét elhagyá, s kinek életüdvet csak Ön szerezhet? Ezek olly kérdések, mellyekre nem esküdhet meg senki, mert a jövő sokszor a leghihetlenebb dolgot teszi lehetővé. De esküdjön meg Ön, hogy szerelme most szent és tiszta minden egyéb érdekektől, s hogy hiszi miként életével egy határú szerelme, akkor, ha ezt megteszi Ön, akkor nincs akadály, nincs határ, melly Öntől elszakíthasson; akkor ugyan jobban nem szerethetem mint most, mert ez lehetlen, de imádni fogom és boldogítani Önt lelkem egész hatalmával és szenvedélyével! –

Csak mióta asszony vagyok, ismerem az élet legédesebb örömeit és legkeserűbb bánatát. Annyira különböznek ezek attól, miket leány-koromban éreztem, hogy úgy tetszik előttem, mintha két egészen új érzelem lenne ez, millyenről azelőtt nem is hallottam. Leánykori bánataimra fátyolt vetett előbb-utóbb a remény, hogy sorsom majd tán megváltozik, hogy lehetséges olly jövőm, melly helyrehozza mit szenvedtem; s illy gondolatok után festettem magamnak képeket, mellyeknek fény volt minden oldala, s ide menekültem és lassankint elhagytam bánatomat, míg e képeken merengtem. Ha pedig örömem volt, eszembe jutott, milly bizonytalan egy leány sorsa, és a kétség elűzte azt tőlem, hogy nem szállhatott le szívem fenekére. A boldogság csak mint könnyű pillangó röpkedett körülem mellyet elkaphatott magával a virágok sóhajából támadt esti szellő; vagy tarka szárnyain ringatott, honnan minden pillanatban lebukhattam, mert nem volt biztosságom mi fönntarthatott volna. Nem igy van, mióta határképen két élet áll előttem, jóban roszban; ezóta értem tökéletesen, mi az: boldog lenni! csak ezóta foghatom föl az élet legszebb, legistenibb oldalát. Én szeretek, s mikor látom hogy szerelmemmel boldogíthatom férjemet, nem jut eszembe aggódni a jövőn, bizonyosnak hiszem egész életünk boldogságát; isten előtt tett esküm dönthetlen biztositékúl tetszik előttem, hogy gyönyöreim a végtelenségbe nyúlhatnak, és a jelen fényességével vonom be a mérhetlen hosszuságú jövőt, mig az ragyog a többi életek között, mint csillag az éj sötétjében. Nem féltem azt, hogy homály boríthatja el, mig férjemnek mosolyát vagy nyájas tekintetét láthatom. És illyen most bánatom is; szintolly határtalan, mint örömem, szintolly sötét, dúló, mint fénylő, éltető boldogságom.

Oh te kapcza-kötő, főzőkanalat forgató teremtése az istennek: asszony, hogy érzed most magadat? érzed ugy-e magasztos hivatásodat? lelked az önérzet elragadó szárnyain röpül egyenesen a dicsőség hetedik egébe? Bizony van is rá okunk. Milly dicső hivatás is ez! most, midőn férjünk, kedvesünk fegyvert ragadva rohan a hon megmentésére véres harczot küzdeni, most midőn minden pillanat halált hozhat életünk legdrágább kincsére, mit csinálunk, mit csinálhatunk mi? Egy rész, miként azt a ma hajnal óta erre elvágtató kocsik tanúsitják: batyuba kötve csecsebecséjét, sírva, szepegve hagyja el lakhelyét és futásban keres menedéket a még csak álmában közeledő kutyafejű ellenség előtt. Még itt is csak ugy kukucskálnak ki becsinált kocsiaikból, hogy vajon nem nő-e nyomukban gomba helyett valami vért-szomjazó és emberhúst-ehető rácz vagy oláh tábor? Könnyeket sajtol ki belőlem a szégyen, hogy én is nemükhöz tartozom, én is asszony vagyok! Pedig a másik része e földi angyaloknak még sokkal szebbeket mível, még sokkal vitézebb dolgokat visz véghez. Valamennyire alkalmazható például lássatok engem, mert én is e második részhez tartozom. Mit csinálok én addig, míg Sándorom oda van? én, ki előtt az élet semmitérő utálatos teher volna Sándorom nélkül? én, ki ő mellette elfeledkezem égről, földről; én, ki nem ismerek boldogságot az ő bírhatásán kívül; én, ki a pokolba elmennék érette, mire jutottam én most, midőn kenyértörésre került a dolog? mivel mutatom én még olly kiválónak képzelt szerelmemet? Oh hogy el nem süllyeszt a szégyen! nem vagyok képes egyébre, nem engednek a körülmények szerelmemért többet tenni, mint szépen itthonn ülni, kötni és főzni, foltozni és rántásokat keverni!

Én, ki előtt a világhistória minden hősnéi sem tettek többet, mint mennyire őket az alkalom, a sors segíté, mint mennyit én akartam tenni és hittem is, hogy tenni fogok. Most már nem kivánok, nem álmadoznám külön, kiváló szerepről a nagy szellemek között, nem vágynék soha saját hírre, dicsőségre, elég volna az is, sőt főboldogságomnak tekinteném, ha Sándoromat követhetém, ha csak vele mehetnék, merre ő megy, ha csak mindig láthatnám él-e? ha szívem egyszerre szűnnék meg dobogni szivével. Ha a csata után élne, hogy én lehetnék az első, ki őt üdvezelném, s ha elesnék, hogy karom lenne a koporsó, melly őt felfogná s én lennék az árnyék, melly utána szállna sírba s ott véle együtt enyésznék el.

»Oh, asszony, gyöngeség a te neved« mondja Shakespeare, s senki ennek igaz voltát nem érzi jobban nálamnál, ki úgy bámulom a mások erejét és úgy megvetem saját gyengeségemet. Oh lelkierő, míg te meg nem törsz, addig a sorsnak minden csapása csak nemesíti és edzi szellemünk, de ha iszonytató veszteségeink téged is magokkal sodortak a kétségbeesés megsemmisítő örvényébe, akkor aztán valóban mindent, de mindent elvesztettünk, el a hitet, mely föltarthatna, a reményt, mely még előre vezethetne, s a szeretetet, mely szint és meleget kölcsönöz az életnek.

Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szivem arról világositottak fel, hogy egy nő, több mint csak asszony...

[A nő szerény virág legyen]

 – A nő szerény virág legyen,
Szűk völgy ölén, árnyas helyen.
Hol a szellő csak enyeleg,
S csak átvonul a fergeteg,
Hol nyugalom,
Hol csend vagyon,
Mert boldog csupán ott lehet. –

De mit tegyen, kit végzete
Kopár sziklára helyeze,
Hol perzselő a napsugár,
Hol a vihar pusztítva jár? .…

Mit tehet a szegény levél,
Mit fájáról letép a szél,
S hervadtan is ragad tova,
Ki tudhatná: merre? hova?