Te feleséges ember vagy, van egy nőd, életednek legdrágább kintse, van fiad, életed egyetlen öröme, s te ezeket is áldozatul akartad szentelni hazádnak, kész lettél volna ezektől megválni, s örömmel meghalni a szabadságért, melly egyetlen cél hová igyekszik lelked s képzeleted, e hont szabadnak s boldognak látni...

Petőfi István írta bátyjának ezeket a sorokat 1849. június 26-án, miután megkönnyebbülve olvasta azt a hírt, hogy Petőfi Sándor lemondott őrnagyi rangjáról. A költő katonai karrierje számos fordulatban és konfliktusban bővelkedett, és az említett lemondás e hosszú folyamatnak csupán egyik (nem végleges) állomása volt. “István öcsém” levele azonban azért is figyelmet érdemel, mert bepillantást enged Petőfi Sándor ekkori életformájába, amelyben a “szabadság” és a “szerelem” közötti választás kényszere nem elvont, hanem nagyon is hétköznapi, komoly döntéseket igénylő probléma volt.

Madarász Viktor Petőfi halála című festménye (1875)

A költő útja a segesvári csatatérig korántsem volt olyan magától értetődően evidens, ahogyan a kultikus megközelítések fényében tűnik. Petőfi – a verseihez kapcsolt „jóslataira” vonatkozó sztereotípiákkal ellentétben – élni kívánt. 1848 őszétől az egyre felfokozottabb helyzetekben egyre nehezebb volt egyensúlyoznia közéleti és magánéleti szerepei között. Költészetében sem csak az Egy gondolat által fémjelzett, a világszabadság érdekében vállalt hősi halál víziója volt hangsúlyos. A szabadságharc eseményeit megéneklő krónikás szerepe, a költői hivatás fontossága legalább ennyire előtérben volt verseiben. 1849 márciusában jegyezte fel a következő sorokat Bizony mondom, hogy győz most a magyar című versében:

Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, 
Tudom, hogy a sors őriz engemet, 
Hogy engemet megölni nem lehet, 
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki 
Ha elleninket mind a föld fedi, 
Megéneklem majd diadalmadat

Petőfi július első felében Mezőberényben tartózkodott családjával együtt. Innen írta július 11-én Aranynak ezt a sokat idézett mondatot: „...amelyben percekben végképp felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.” Itt festette meg Orlai Petrich Soma civil öltözetben barátját és másodunokatestvérét:

           Orlai Petrich Soma: Petőfi Mezőberényben (1849)

Július közepén Petőfi és Szendrey Júlia azt tervezte, hogy a Damjanich parancsnoksága alatt álló Arad felé indulnak, 17-ei indulásukat azonban megakadályozta, hogy kitörött az utazáshoz bérelt kocsijuk kereke. A „defekt” miatt egy nappal elhalasztották az utat, eközben azonban megérkezett Egressy Gábor és Bem futártisztje, Kiss Sándor, akik elmondták, hogy a rajongva szeretett lengyel vezér magához hívja a költőt. Ezért a család nem Arad felé, hanem a Nagyvárad-Kolozsvár útvonalon Erdély felé indult. Tordán megpihentek, kirándultak a híres tordai hasadékhoz, majd Petőfi július 22-én Egressyvel együtt elindult Bem felkeresésére. Szendrey Júlia a tordai kálvinista lelkipásztor parókiáján maradt. Petőfi július 29-én Marosvásárhelyről tudósította utazásától és arról, hogy a háromszéki Berecken találkozott Bemmel:

Kedves édes Juliskám, 

e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem ugy reszket, alig birom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdi-Vásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csikszereda, Kézdi-Vásárhely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázitó proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzá a tudósítás, hogy Szász-Régennél megverték a mieinket, s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdő-vidéken, Udvarhelyen keresztül; én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, mig a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csik-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát, és kinyujtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, s összeöleltük és csókoltuk egymást, "mon fils, mon fils, mon fils!" szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egresi Gábortól, hogy "fia ez a generálisnak?" Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: "Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich: Mein Adjutant der Major Petőfi, welcher abgedankt hat wegen der schändlichen Behandlung des General Klapka, ist wieder in Dienst getreten." Szinte ma az utban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de mig erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az idevalók a napokban is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve. Hogyan vagytok, kedves édes imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felőletek! ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj, ha csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és sziveteket miljomszor számtalanszor!

imádó férjed 
Sándor         

 

A költő július 30-án Bem kíséretében Székelykeresztúrra kocsizott, ahol a visszaemlékezések szerint örömmel, nagy tisztelettel fogadták és meghívták vacsorázni a Gyárfás-kúriába, ahol bivalytejes puliszkát fogyasztottak.

 A Gyárfás-kúria Székelykeresztúron (Saját felvétel, 2019. július 28.)

Noha Bem határozottan megtiltotta a fegyvertelen, lóval sem rendelkező Petőfinek, hogy július 31-én kövesse őt a csatatérre, a költő Gyalokay Lajos százados kocsiján mégis a sereg után ment. A visszaemlékezések alapján lehet következtetni arra, hogy a nap folyamán merre tartózkodott. 10 óra után a Sárpatak hídjáról figyelte az eseményeket, ide tért vissza akkor is, amikor a balszárny felé tartott, de Bem észrevette és visszatérítette. Délután 3 órakor a fehéregyházi nagykocsma udvarán látták, 5 óra előtt – amikor az utolsó roham zajlott a balszárnyon – ismét a Sárpatak hídjánál állt. A csata helyszínéről való menekülésre csak akkor gondolt, amikor magát Bemet is menekülni látta, aki már nem tudta megszervezni a magyar sereg visszavonulását. Noha Gyalokay a kocsijához hívta, Petőfi visszautasította ezt a lehetőséget. Feltehetően logikusabbnak találta a magányos, gyalogos menekülést, amely a könnyebb elrejtőzés reményével kecsegtethette. Egy lovon menekülő székelykeresztúri sebész, Lengyel József háromnegyed 6-kor még látta a költőt a fehéregyházi-héjjasfalvi országúton menekülni. A csatateret fél 7-kor lovon bejáró August von der Heydte, az oroszok mellé kirendelt osztrák összekötőtiszt azt állította, hogy az országút melletti Ispánkútnál egy civil ruhás holttestet látott, mellette iratokkal. 

A Petőfi eltűnésének következtében kétségbeejtő helyzetbe kerülő Szendrey Júlia augusztus közepén Tordáról Kolozsvárra menekült. A következő hónapokban szemtanúkat keresve bejárta azokat a helyszíneket, ahol férje július utolsó napjaiban megfordult. Egy évvel később, kényszerűségből kötött második házasságát megelőzően nyomozásának eredményéről a következő nyilatkozatot adta Szántófy Antal plébános számára:

Az egyház kivánságára, részérőli terhelő felelősség elháritása végett kijelentem, hogy legszorgalmasabb fürkészéseim és bizonyságot adó adataim tökéletesen meggyőzének a felől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban elesett. A csatatereket összejárván, ennek és a külföldről jött többnemü tudósitások következtében ezen meggyőződésemre, ha szükséges volna, lelkiismeretesen hitet is képes vagyok letenni. Ezen állitásom igazsága mellett szól néhány szemtanunak vallomása, kiket bizonságtételért bármikor felhivhatok: Nevezetesen Udvarhelyszékben, Kereszturon lakó gyógyszerész, kinek nevét ugyan nem tudom, de őt szükség esetében tanuul felkérni magamat kötelezem, ki azon időben az erdélyi főseregnél lévén, ebbeli tudakozásaimra azt felelé: ő Petőfi Sándort azon pillanatban látá utoljára, midőn ez kozákok által körülvétetve, szakasztatott el a futó hadseregtől. Ezentul többet nem látták s a valószinüség ottani elvesztét bizonyitja, mit még hitelesebbé tesz udvarhelyszéki katonai parancsnok B. Hayte azon állitása, mely szerint ő a csata lefolyása után a csatatért följárván, a halottak között talált egy holttestet, mit öltönyei és alakja leirásából biztosan lehet férjem, Petőfi Sándorénak elismerni.

Pest, julius 21. 1850.

Szendrey Julia.

Petőfi-emlékmű halálának feltételezett helyszínénél, az Ispánkútnál (Saját felvétel, 2019. július 28.)

Segesvár és Fehéregyháza között ma is olyan táj fogadja az utazót, amelynek látványa önkéntelenül is arra készteti, hogy megpróbálja összehasonlítani a 170 évvel ezelőtti csatatérrel. Nehéz úgy ránézni, hogy ne arra gondoljunk: ugyanezeket a lejtőket, emelkedőket, erdőket, árkokat látta a huszonhat éves Petőfi Sándor is. Akkor is, ha ez nem teljesen igaz, hiszen nyilvánvalóan sokat változott a környezet, de a „kultúrtájak” sajátosságai közé tartozik, hogy hihetetlen erővel reprezentálnak bizonyos jelentéseket. A térben összesűrűsödik az emlékezet, a tájtól elszakíthatatlanok az itt megtörtént, oly sokszor rekonstruálni kívánt események. Amikor néhány nappal ezelőtt, a csata 170. évfordulója alkalmából rendezett emlékkonferenciának köszönhetően bejártam ezeket a helyeket, azt éreztem, „e táj nem enged,” úgy őrzi Petőfi emlékét, ahogyan egyetlen emlékmű, szobor, síremlék sem képes.