2019. ápr 07.

Virágok közt - Szendrey Júliával

írta: Gyimesi Emese
Virágok közt - Szendrey Júliával

Amikor Szendrey Júlia Petőfi Sándornak adta a kezét, nemcsak az anyagi biztonság kényelme, a más kérők (például Uray Endre szolgabíró) által kínált nemesi életforma sajátosságai helyett választott egy jóval szerényebb lehetőségekkel kecsegtető életstílust. Az erdődi vár idilli környezetét is az egyre inkább nagyvárossá formálódó Pest-Buda városi tereire cserélte. Írásainak azonban fontos “szereplője” maradt a természet. Az 1850-es évek közepén ifjúságának helyszínéről, Erdődről írt visszaemlékezésében is meghatározó szerepet kapott a természeti élmények felidézése.

“hol a sok nefelejtset s a szép piros szamóczát szedtem.”

 A vár alatt szétterülő láthatárról a következőket jegyezte fel:

 Balra lenn a völgyben nyúlik el hosszan a falu. Házikói tiszták, fehérek, megható igénytelenségben emelkedik ki közülök egy kis meredek dombon a rozzant, már csak majdnem össze roskadó templom. Tornya már rég nincsen, roskadozó tagjai az egyetlen ékességet sem birván már hordani. És mégis minden tavasszal van-e kedvesebb, barátságosabb épület ennél. A természet viruló vadrózsákkal s illatozó ibolyával koszorúzza a kis dombot, mint mikor az évek súlya alatt meggörnyedt, reszkető aggastyánt születése napján szerető unokái virágkoszorúkkal környezik. A várdombbal épen szemben nyúlik el hosszu, egyenes fasor, tölgyóriásokból, mely egy igen szép tölgyerdőbe vezet, melyen keresztül ismét egyenes vonalokban hosszában s széltében ismét más fasorok vezetnek. A falu és az erdő között fekszik egy kis rét, oly közel a házakhoz, mint ha ölében nyugonnának azok. Ez a páratlan szépségű rét, melyen több volt a tarka virág, mint a zöld fű, ki-kicsillámló keskeny viz szalagaival fölékesitve, mik keresztül-kasul futkosának rajta! Jobbra a fasor mellett a kert, mely mögött az erdő kezdődik, hol a sok nefelejtset s a szép piros szamóczát szedtem. Még inkább jobbra az a széles, hosszu kocsiút, melyen szemeim sokszor oly vággyal csüggtek, melyen mértföldnyire észre lehetett a porfelhőt venni s a lódobogást meghallani. Mily sóvárogva tekintettem rajta végig sokszor, igen sokszor!

Ezen a kocsiúton érkezett Petőfi Sándor is, aki 1847 őszén, a megismerkedésüket követő hetekben több alkalommal is meglátogatta az erdődi vár kisasszonyát. A vár kertjében elterülő tó közepén egy kicsi, virágokkal teleültetett sziget helyezkedett el. Szendrey Júlia leírása kiválóan érzékelteti a paradicsomi helyszín hangulatát, ahol a szemlélődő nem tudta eldönteni, “mi a való mi az álmadozás.”

erdo_d.jpg

“ez alatt álmodám én ifjuságom legszebb álmait”

Fönn a tó fölött vastag, százados tölgyek terjesztették a víz fölé lombdús ágaikat. Ezek egyike alatt, épen a tó közepe táján, a legmagosabb részen állt egy egyszerű falócza, mit mindenki a házban az enyimnek nevezett, mert az volt kedvencz helyem. Vadrózsa bokrok s tarka virágú fölfutó növény simult a rendkivüli vastag tölgy derekához, s ez alatt álmodám én ifjuságom legszebb álmait. A tóbul egyenesen föl e lóczához vezetett egy keskeny gyöplépcső, mit szinte rólam neveztek, mert csak én használtam, kívülem senkinek sem telt kedve, e meredek, kényelmetlen lépcsőn menni le a tóhoz, vagy ezen jutni fel a lóczához, miután oda a tó körül egy igen kényelmes és tiszta út vezetett. A kert részint gondosan mívelve, részint elhagyatott, elgyöpösödött helyekkel - miként én szeretem a kerteket - hosszan húzódott le a tó azon oldalán, hol az alacsonyabb, imitt-amott virágcsoportozattal beültetett part emelkedett. A tó közepén kicsinke sziget, oly kicsin, hogy a közepére ültetett egyetlen szomorúfűz elégséges volt, lehajló ágaival sátort képezni az egész hely fölé s még legvégső ágait a karfán túl le a vízbe mártani. Ha aztán a szél föl-fölemelte megnedvesedett ágait, leveleiről a vízcseppek könnyekkint hulltak alá. E kis szigeten csak illatozó füvek és virágok voltak ültetve, hogy ha az ember a fűz alá ült, a rezeda, a pézsmavirág, a levendula, istenfa, fodormenta, zsálya átható illata ugy körülvevé az embert, hogy fejét édes kábulat mámora tölté el s a mint a lehajló ágakon keresztül tekintett, mint egy varázslat fogá el s nem tudá mi a való mi az álmadozás. Szegény tó, most már hiában keresném rajta e kis tündérszigetet, mely költészete volt, elenyészett az róla végképen, nyom nélkül, mint az én lelkemből az akkori remények, mikre mint kis szigetre menekültem, ha az élet durva érintésére lelkem önmagába keresett menekülést. 

A tó, a kert, a vár Petőfit is több alkalommal megihlette. 1848 őszén - amikor visszatértek Erdődre - született a Tudod, midőn először ültünk című vers, amely szerelmük kezdetének helyszíneként idézi meg a helyet:

Igy tükrözé vissza a tónak 
Vize a tiszta kék eget, 
Igy ringatózott ama csónak 
Ábrándosan a víz felett. 
 
De akkor még csak gondolatban 
Élveztem mennyországomat, 
Mert akkor még nem csókolhattam, 
Mint mostan, édes ajkadat. 

Szendrey Júlia Petőfi Sándorral három helyen lakott albérletben Pest-Budán 1847 és 1849 között: a Dohány utcai Schiller-házban, a Lövész (mai Királyi Pál) utcában, az egykori Kecskeméti kapu közelében, valamint a Kerepesi (ma Rákóczi) úti Marczibányi-házban, amely az 1840-es években főként színészek lakhelyeként volt ismert. Egyik helyszínen sem volt saját kertjük, holott mindketten nagyon szerették a természetet. 

Második férjével, Horvát Árpáddal 1853-ben költöztek a Hársfa és a Király utca sarkára, mely akkor Külső-Terézvárosban helyezkedett el (ez a terület ma Erzsébetváros részének számít.) Első közös gyermekük, Horvát Attila az 1860-as évek végén, 18 évesen lerajzolta emlékezetből a családi otthont, külön jelölve a “Mama kertjét” is. 

ha_rsfa.JPG

Innen tudhatjuk azt is, hogy milyen virágok között teltek Szendrey Júlia hétköznapjai a Hársfa utcában. A dombos részek mögött nagy kiterjedésű füves térséget ábrázol a rajz, ahol egy nagy körtefa, három kis körtefa, zsálya, Istenfa, virágágy, őszi rózsa, viola és petúnia helyezkedett el. Ezeken túl orgonabokrokat, bodzákat és nagy szederfát jelöl a rajz. A két füves térségként jelölt terület között kút és csatorna található, a „Mama kertjével” pedig egy kislépcső kötötte össze az említett fákkal, virágokkal teli kertrészt.

Az erdődi vár emléke azonban ezekben az években is sokszor felsejlett, és nemcsak prózai visszaemlékezésre, hanem versírásra is ihlette a pest-budai költőnőt:

Erdődön

Ez a vidék, ezek a fák,
A régi vár, a zöld liget,
A csillogó ér ott a réten,
Az árnyas út a tó felett.
A távolban kéklő hegyek,
Itt a kalászos rónaság.
A falu lenn a völgy ölében
S itt lábamnál a kis virág
Minden a régi, minden, minden,
Csak én magam nem vagyok az

 vira_gcsokor.jpg

             Szendrey Júlia Virágcsokor című festményének részlete összes versének borítóján

Szólj hozzá

gyermek természet életmód 19. század Budapest Petőfi Sándor Szendrey Júlia Horvát Árpád Erdőd